Ki vagyok :( A tegnapi napomat azzal töltöttem, hogy a fiúkat (főként Harryt) bombáztam tweetekkel, hogy kívánjanak nekem boldog szülinapot. Mondanom sem kell, nem jött össze. Persze, számítottam rá, de az a fránya remény... Na, mindegy. A részről annyit, hogy nekem az egyik kedvencem, ti meg nem fogjátok szeretni.
Ja meg még annyit emberek, hogy napi rendszerességgel nézem a statisztikáját a blognak és azt látom, hogy több mint 50-en nézitek átlagban. Mégis csak 14-en szavaztatok... Nem várom el, hogy mindenkinek tetsszen, mert nem vagyok olyan jó, csak szeretek írni, de kicsit kiakasztó ezt látni. Nem kell komit írni, nem várok el tőletek ilyen "nagy" dolgokat, de egy rohadt gombot meg lehet nyomni. Csak valami visszajelzést akarok! És bocsi mindenkitől, aki komizik nekem meg szavaz, akinek nem inge ne vegye magára, de aki ír blogot az tudja, hogy mennyire borzasztó, amikor szívem-lelkem benne van egy részben és LÁTOM, HOGY OLVASSÁTOK, de egy nyavalyás gombot nem nyomnátok meg :'( Bocsi, a kiakadásért, nem fogom abbahagyni, túlságosan a szívemhez nőtt a sztori, meg már a vége felé járunk, de mondjuk ki, szarul esik. Szentbeszéd vége, jóolvasást ^^

-Sajnálom-mondtam rekedten és könnyiemen át lassan Rá emeltem a tekintetem.
-Rendben-mondta Lou olyan hangon, amit még sosem hallottam tőle.
Nem volt feszült, nem volt csalódott se, de talán szomorúnak vagy idegesnek sem mondanám. Valahogy üres volt. Mint aki már azelőtt beletörődött a döntésembe, hogy azt kimondtam volna. Beletörődött, és a lehető leggyorsabban túl akar rajta lépni.
Jól döntöttem. Ha ennyit sem érek neki...
-Gee!-lépett oda hozzám Harry.
-Igen?-motyogtam az tornacipőm orrát bámulva.
-Azt hiszem elköszönök... végleg!
Sután bólogattam, és őrült erővel magamhoz szorítottam.
-Remélem jól döntöttél...-lehelte halkan a szavakat, hogy csak én halljam.
Nem válaszoltam. Nem voltam képes válaszolni. Ugyanis a szívem egy jókora darabja porrá zúzva hagyta el a testem. Ha Lou nem is, én helyette is voltam ideges, csalódott, szomorú és feszült. Miért? Miért kell választanom köztük? Mindkettőt szeretem, mindkettőért az életemet adnám. Vagyis...legyünk őszinték! Ha mindenkinek hazudok, akkor a legkevesebb, hogy magammal szemben nem tagadom le a csúf igazságot. Lou-ba szerelmes vagyok, az életemet adnám érte. Travis minden szempontból tökéletes, de nem szeretem úgy. Viszont Lou csak csalódást tud okozni nekem, míg Travis boldoggá tesz és megvígasztal miután Louis összetört. Tudom, hogy önző vagyok, de annyi rossz történt velem, hogy egy biztos pontot szeretnék. Aki mellett tudom, hogy nem fog fájdalmat okozni nekem. És ez Travis. Csakis Ő.
Elengedtem Harryt. Hogy mi fáj a legjobban? Az, hogy elszakítottam mindent, ami életem szerelméhez köt? Hogy sosem lesz velem, sosem érezhetem illatát, ölelését, csókját? Nem. Nem ez a legrosszabb. Hanem, hogy emiatt ért véget egy olyan dolog az életemben, ami a legbiztosabb pontot adta eddig. Harry Styles. Harry az a vigyorgó fürtösfejű emberke, aki mindig velem volt most pedig egyszerűen kisétált az életemből.
Tehát elengedtem Harryt. Fájt, vérzett a szívem, de el fog múlni. El kell múlnia.
-Szia Gee!-fogta meg a kezem Harry és utoljára megszorította azt.
A szemembe nézett, de aztán megfordult és megragadva Louis-t, kiviharzott a helyiségből. Otthagyva engem összetörve, eltiporva.
-Jól vagy?-léptem Travishez, akinek továbbra is folyt a vér az orrából.
-Igen-motyogta, miközben óvatosan kivettem a zsepit a kezéből.
A könnyeket kipislogtam a szememből. Nem sírok. Nem azért, mert én vagyok a nagy deszkás, aki érzéketlen minden és mindenki iránt. Régen ezt hittem, de már egy ideje leesett, hogy rám totál nem igaz. Hanem, mert ez már egy olyan súlyosságú dolog volt, amit a könnyek lealacsonyítottak volna. Ez akkora megrázkódtatás nekem, amin egy kiadós sírás nem segít.
Letöröltem a vért Travis arcáról, majd egy puszit nyomtam az orrára.
-Szeretnél egyedül maradni?-suttogta halkan.
-Nem-mondtam határozottan és elmosolyodtam.
Igen, el kellett volna mennem. Igen, gondolkodnom kellett volna. De nem akartam. Inkább magamba temettem és minden egyes mosollyal csak mélyebbre rúgtam.
Nem akartam gondolkodni. Mert... féltem. Hogy rájövök rosszul döntöttem. Hogy összeomlok.
-Biztos?-suttogta Travis, miközben a homlokát az enyémnek támasztotta.
-Ühüm...-motyogtam, majd közbenéztem a szobában. Csak mi voltunk.
-Billie Joe?-néztem Travisre.
Megvonta a vállát, majd az erkély felé bökött.
-Mindjárt visszajövök!
Halkan elhúztam az ajtót. Ott állt, épp cigizett. Mélyet sóhajtva fújta ki a füstöt. Egy ideig csak néztem, ahogy kavarog a levegőben, majd minden erőmet összeszedve megszólaltam.
-Köszönöm-léptem mellé.
-Nincs mit. Igazából most jöttem rá, hogy mi mindenen mész keresztül. Mondhatja bármelyik felnőtt, hogy nekünk nehzebb szellemileg meg fizikailag is. De érzelmileg ti vezettek. Fényévekkel-mosolyodott el keserűen.
Miközben beszélt a levegőben táncoló cigifüstöt nézte, de az utolsó szónál rám pillantott.
-El akarom felejteni-markoltam meg idegesen a korlátot.
-Biztos?-azok a nagy, zöld szemek szinte szugeráltak.
Majdnem kibukott belőlem az igazság. Majdnem üvöltve szakadt ki belőlem, hogy nem. Nem akartam elfelejteni. Emlékezni akartam. Minden egyes pillanatra, minden mosolyra, minden könycseppre. De nem szólaltam meg. Mert nem tehetem. Összeszorítottam a számat és teljes határozottsággal azt mondtam:
-Biztos.
El akartam hinni, hogy igaz. Mert ez az utolsó esélyem, hogy valaha is rendbe jöjjön az a nyomorult dolog, amit életnek csúfolok.
-Nem javasolnám más helyzetben, de ez most kivételes eset. Szívj belőle egyet!-nyújtotta felém a cigijét.
Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy nem kéne, hogy rossz ötlet, de végül érte nyúltam. Mélyen beszívtam a tüdőmbe. Égette, marta a torkomat, de jól esett. Vágytam rá. De ez abban a pillanatban még nem rémisztett meg. Még.
Az az igazság, hogy állhatsz nevetve a szakadék mellett. Táncolhatsz a peremén. De ha elveszted az egyensúlyod, akkor borulsz. Elindulsz lefelé. Először próbálkozol, hogy megállj és kimássz, hisz még csak lassan gurulsz. De ha nem teszel ellene, akkor gyorsul a tempó. És akkor már nem jössz ki.
Én elvesztettem az egyensúlyom.