London...eső, szél és a hajam még mindig tart

És a visszaszámlálás elkezdődött! Még négy rész és az epilógus van hátra. Ne maradjatok csendbe, mondjátok el a véleményeteket! Bori xoxo
3 hónappal később:
Zavartan túrtam bele a hajamba.
-Ennyire rossz lett?-kezdtem kétségbeesni.
-Dehogy! Ne érts félre! Baromi jó, csak... hmm... picit drasztikus változás-mondta Al és óvatosan hozzáért a tincseimhez.
Elmosolyodott, majd szorosan magához ölelt. Hiába vagyok itt már 2 hete, még mindig aggódik.
-Elmegyek Zaynnel vacsizni, este jövök, oké?
-Persze, érezd jól magad-mondtam mosolyogva, majd egy kissé elbizonytalanodtam.
-Ők...szóval...
-Nem tudják, hogy itt vagy-nézett a szemembe.
Bólintottam, és megpróbáltam érzelemmentes maradni. Valamennyire sikerült.
Elköszöntem Altól, majd felmentem a tetőre és megcsináltam a házimat. Igen, én és a házi már nem két külön fogalom. Miután befejeztem, levettem a cipőm és miközben ábrándozva turkáltam rövid tincseimet, London fényeit bámultam.
Kíváncsiak vagytok, hogy mi történt 3 hosszú hónapig? Nem akarok róla beszélni. Ugyanis életem egyik legkeményebb időszaka volt. De túl vagyok rajta. Leszoktam.
Az elvonó ideje alatt egy cél lebegett a szemem előtt. Új életet kezdeni és megmutatni, hogy képes vagyok abbahagyni a nyafogást és túllépni a dolgokon. Meg akartam mutatni, hogy elég erős vagyok mindehhez. Nem a világnak, hanem magamnak.
Szóval leszoktam. Nehéz volt, de megcsináltam. És erről többet ne is beszéljünk.
És hogy hogyan kezdek új életet? Ennek érdekében már lépéseket is tettem. Az első, hogy Alhoz költöztem. Mert nem akarok még több fájdalmat okozni a szüleimnek. A második, hogy visszamentem a suliba és rendesen tanulok, hogy ne csesszem el az életem. Újra. A harmadik pedig...nehéz kimondani ezt nekem, pont nekem, aki mindig annyira büszke volt a deszkásságára. Szóval...stílust váltottam. 3 hónap alatt kellően lenőtt a hajam ahhoz, hogy rövidre vágva, az egész barna legyen. Szóval most rövid.
Mióta normálisan eszek már nem nézek ki úgy, mint egy anorexiás, de még mindig elég vékony vagyok ahhoz, hogy Al minden reggel szörnyülködjön egy sort. Nem sminkelem magam, a hajamat pedig csak felzselézem minden nap. Vasaló nuku.
Ezenkívül kidobáltam az összes cuccomat. És újakat vettem. Most egy fehér pólót, fakó farmert és egy egyszerű tornacipőt viselek. Semmi halálfejes cucc. Durván átalakultam.
Belőlem elég is ennyi. Esetleg tudni akarjátok, hogy mi lett BJ-vel és a többiekkel. Travis felhívott az elvonó alatt. Kicsit kínos beszélgetés volt, de végül megbeszéltük, hogy én nem utálom őt és ő sem engem. Hát. Ari.
Billie Joe viszont az életem része maradt. Segített nekem átlendülni a legnehezebb időszakokon. Ő volt a saját szuperhősöm.
Tehát. Új életet kezdtem. Londonban. Alnál. Aki még mindig Zayn barátnője. Ajjaj.
Koromsötét van, Al hamarosan hazaér. Felálltam, felvettem a cipőmet és lesétáltam a nappaliba. A konyhában öntöttem magamnak egy pohár narancslevet, majd mivel nem voltam álmos, úgy döntöttem, hogy nem alszok még, hanem sétálok egyet. Felvettem egy szürke pulcsit, majd kinyitottam az ajtót, ahol...
Zayn és Al smároltak. Tőlem fél méterre.

*

Esélyem sem volt becsukni az ajtót. Ijedten hátráltam egy lépést, miközben Al és Zayn lecuppantak egymásról.
-Öhmm...bocsi-motyogtam lehajtott fejjel.
-Gee?-nyögte ki leesett állal Zayn.
Tátott szájjal bámult. Oké, rég látott meg minden, meg elég zűrösen váltunk el, de azért ennyire nem kellene bámulnia. Aztán leesett. Csöppet megváltoztam.
-Huhh...máshogy nézel ki.
-Más is vagyok-néztem a szemébe.
Nem kellett kimondanom a szavakat, mindent értett.
-Menjünk be!-mondta zavart tekintettel Al.
Leültünk a nappaliba, majd kínos csendben pislogtunk egymás felé.
-És mióta vagy itt?-kérdezte fojtott hangon.
-Öhmm..háro...két hete-inkább ne említsük az elvonót.
-Dehát három hónapja vagy Londonban, Gee!-mondta naivan Al.
-Akkor most mióta vagy itt?-ráncolta a homlokát Zayn.
-Két hete-mondtam abban a pillanatban, amikor Al is válaszolt:
-Három hónapja.
Zayn idegesen felnevetett.
-Jó oké. Tényleg három hónapja vagyok Londonban-ismertem be kelletlenül.-De ha lehetne, akk maradjunk a két hetes verziónál ha kérdezik, oké?
-Miért, hol voltál? Börtönben?-nevetett fel.
-Elvonón-tört ki belőlem.
Zayn azonnal elhallgatott, és tágra nyílt szemekkel Alra nézett egy olyan, tipikus Igaz ez? pillantással.
-Figyelj Zayn! Lehetne, hogy nem mondod el a fiúknak, hogy itt vagyok?-néztem rá kétségbeesve.
-Biztos, hogy ezt akarod? Mert hidd el, Louis...
-Ki ne mondd még egyszer azt a nevet!-csattantam fel talán kicsit túl hevesen.
-Gee! Tudom, hogy egy idióta és hogy mekkorát csalódtál benne, de megbánta! Te meg túldramatizálod a helyzetet!-emelte fel ő is a hangját.
-Túldramatizálom? Zayn Malik! Tudod, hogy miatta kellett átélnem mindezt?-rikácsoltam.
-Ezt még te sem hiszed el!-pattant fel a kanapéről.
-Gyógyszerfüggő lettem miatta!
-Ez nem az ő hibája! Te döntessz az életedről, basszameg!-túrt bele idegesen a hajába.
-Tönkretett!-sírtam el magamat.
-Meg sem érdemled!-közölte hidegen.
Erre még keservesebben kezdtem el sírni, mire valaki átölelt. Al.
-Menj el, Zayn!-közölte határozottan Alexandra, de a hangjában nagyon sok ki nem mondott szó volt.
Zayn ledöbbenve állt, és kitágult orrlyukakkal nézte Alt, aki szorosan ölelt.
-Rendben!-közölte sértetten.
Kisétált a házból és hangosan bevágta az ajtót. Al egy pillanatra ledermedt, majd tovább simogatta a hátamat és megnyugtató szavakat motyogott a fülembe.
-Sajná-sajnálom-nyögtem ki, mikor abbahagytam a zokogást.
-Jól vagy?-tolt el egy kissé magától, hogy a szemembe nézhessen.
-Miért nem Zaynnel vagy? Ő mindig melletted volt, bezzeg én...-be sem tudtam fejezni a mondatot, mert újra rámtört a sírógörcs.
-Te vagy a legjobb barátom. És te rosszabb passzban vagy, mint Zayn-mondta magától értetődő hangon.
Szomorúan elmosolyodtam.
-Mivel fogom én ezt meghálálni?-nevettem fel halkan.
-Azzal, hogy boldog leszel-nézett rám komolyan.
-Megpróbálom.
Szereztünk egy-egy bögre forrócsokit magunknak, majd leültünk a nappaliba.
-Ugye nem mondja el nekik?-tettem fel a kérdést félve.
-Nem hiszem. De egyébként...szóval mi lenne...ha megtudnák? Miért nem akarod?-nézett rám félve.
-Mert...én...Szóval. Új életet akarok kezdeni. És ők a régire emlékeztetnek. Ahhoz tartoznak-próbáltam szavakba önteni azokat az ellentétes, kavargó érzelmeket, amiken már hetek óta rágódtam.
-De...én is ahhoz tartozok. Gee, nem tudsz elmenekülni! Nem vagy képes teljesen elzárni magad a múlttól!
Lassan az ajkamhoz emeltem a forró bögrét és automatikusan nagyot kortyoltam belőle. Természetesen égette a torkomat, de abban a pillanatban jobban érdekelt, az amit Al mondott. Igaza volt.
-Ne...ne mondd el nekik!-mondogattam továbbra is kétségbeesetten.
Al csak rámnézett, mint aki meg akarja fejteni az arcom összes rendülését, de aztán úgy döntött, hogy hanyagolja a témát.
Elmostam a bögrémet, majd gyorsan megfürödtem és benyomtam a laptopom. Csekkoltam a Twitterem, és már épp mentem volna aludni, mikor a szemem megakadt a trendeken. #wewanttheoldlouisback Na ez érdekes. Rákattintottam. Özönleni kezdtek a tweetek, mindenki siránkozott, hogy vajon mi történt. Ahogy azt a directionerek kétségbeesett tweetjeiből levettem, Louis teljesen megváltozott. Nem az a hülyéskedő, folyamatosan poénkodó, vigyorgó hülyegyerek, hanem egy rosszkedvű, életunt fiú, aki a zenélésre úgy tekintett, mint ha az egy kötelező dolog lenne.
Mi történt veled, Lou? Mi történt velünk? Megnyitottam egy videót.
Lou...Lou...
Remegtem. Néztem azt a fiút, akiért mindenemet odaadnám. Figyelmen kívül hagyta az órák óta várakozó rajongókat, sőt mikor az egyikük egy képet és tollat tartott elé durván ellökte a lány kezét.
Hirtelen lecsaptam a laptopom fedelét és hátradőltem az ágyon. Egy kispárnát szorítottam a mellkasomhoz, mert úgy éreztem, hogy a szívem kitörik a bordáim közül.
Képtelen vagyok elengedni.