De várjunk! Hogy hogy nem a pokol? Hisz valljuk be őszintén, eléggé kifogásolható életet éltem. Szóval akkor hol vagyok? Valamin fekszek. Azt érzem. És ez a valami puha. Ebben biztos vagyok. Ágy lenne? De hogy kerültem egy ágyba? Az utolsó emlékem, hogy a földön fekszem és egyre tompábban érzékelem a külvilágot. A halál előtti utolsó percek.
De akárhogy is nézem, nem haltam meg. De akkor mi a fene történt?
Kinyitottam a szemem. Kórház. Azt rögtön vágtam, hogy kórházban vagyok. És, hogy az eddigi elmélkedésem alatt nem tűnt fel, hogy milyen szarul érzem magam. Mint, aki kómából ébredt.
-Na, élsz kiscsillag?-hallottam egy mély hangot mellőlem.
Akaratlanul megborzongtam és lassan felé fordultam. Az a csillogó, zöld szempár, amit annyira imádok, most tele volt aggodalommal. A drámázás mindig erős oldalam volt. Komolyan. Sajnáltatom magam, hogy jaj, jaj, az élet, hogy kicseszett velem, hogy én csak egy ártatlan áldozat vagyok. Ja. Ártatlan. Mert ugyebár én nem tehetek arról, hogy minden összedőlt körülöttem. Hogy is lehetnék én a hibás? Hát elárulok valami, de jól figyeljetek, mert többször nem akarom kimondani. Én vagyok a hibás. Mindenki a saját életéért felel. Nem máséért. De én ahelyett, hogy megpróbáltam volna rendbe hozni a dolgokat, inkább még egyet rúgtam azokba, akik valamennyire szerettek és törődtek velem. Hát igen. Drámakirálynő vagyok. És most még jobban utálom magam.
-Sajnálom-motyogtam és nem néztem rá. A takarómat markolásztam görcsösen.
Mikor az ujjaim már elfehéredtek, Billie Joe óvatosan lefejtette őket a takarómról.
-Miért tetted ezt, Gee?-nézett rám szomorúan.-Travis miatt?
A torkom összeszorult.
-Is-nyögtem ki.
BJ nem firtatta tovább a témát, csak nézett rám nagy, gondterhelt szemekkel. Egy ideig csak meredtem a semmibe, majd megtörtem a nyomasztó csendet.
-Hogy kerültem ide?
-Úgy, hogy megakartad ölni magadat-közölte gúnyos-szomorú hangon BJ.
-Nem. Úgy értem, hogy kerültem be a kórházba?
-Miután megtudtam, hogy Travisszel szakítottatok, elmentem a nagynénéd házához. Kopogtam, csengettem, és miután nem jött válasz, bementem. És te...ott feküdtél ájultan, alig lélegezve. Berohantan veled a kórházba és itt kimosták a gyomrod-beszéd közben megmarkolta a haját.
Nem bírtam megszólalni. Képtelen voltam felfogni a dolgokat.
-Miért nem mondtad el?-csattant fel hirtelen BJ.
-Mit?-néztem rá zavarodottan. Tényleg nem értettem miről beszél.
-Hogy gyógyszerfüggővé váltál!-túrt bele a hajába idegesen.
Halkan felnevettem. Egyáltalán nem volt vidám a hangom.
-Nem éreztem magam annak. És most sem érzem magam annak.
-Gee! Hiába tagadod!-emelte fel fél karját.
-Mit tagadok?-a hangom egyre feszültebbé vált.
-Problémáid vannak!-közölte határozottan.
-És?-néztem rá lenézően, de gúnyos vigyorom fintorrá változott. Rosszul voltam. Pocsékul. És egyedül a fájdalomcsillapítókra vágytam.
-Hagyjuk, Gee! A géped holnap indul Londonba!-állt fel és az ajtó felé indult.
Köpni-nyelni nem tudtam, egy pillanatig a fájdalmamat is elfelejtettem. Sajnos, csak egy pillanatig.
-Mi van?-tört ki végül belőlem.
Halványan elmosolyodott, a kezét a kilincsen pihentette, és vissza sem fordulva, halkan válaszolt.
-Elvonóra mész Londonba. Leszoksz. És új életet kezdesz. Megértetted?
Nem válaszoltam, csak egy hosszú másodperc múlva lassan bólintottam. Ő biccentett egyet, majd kiment a kórteremből.
Az ajkamba harapva próbáltam elviselni a fájdalmat. Hosszú, kemény hónapok elé nézek. De meg akarok változni. Leértem a gödör legaljára. És ki fogok mászni belőle.
A fejemet az óriási, kék párnába ejtettem. Fájt mindenhol. De mint, ahogy azt már említettem, az életemért én vagyok a felelős. És igen. Volt, akinek nagy szerepe volt abban, hogy tönkremenjek. Hogy szétcsússzak lelkileg. Fizikailag. Érzelmileg. De hagytam. Bíztam az emberekben. És csalódtam bennük. Igen. A régi életemet valószínűleg jobban élveztem, mint az újat fogom. Mennyivel szebb is volt naivan a legjobbat feltételezni az emberekről. Hogy ők is jót akarnak nekem.
Az új Gee Norance más lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése