It can't be possible...

A korizásban alaposan kifáradtam és este hullafáradtan zuhantam be az ágyamba. Így azok a gondolatok, amiket eddig magam előtt is ügyesen titkoltam azt hittem csak reggel jönnek elő. De már az álmaimba is befurakodta magát az a keserű kis érzés, ami két napja kísért. Álmomban két angyal volt (akik mellesleg kísértetiesen hasonlítottak arra a két szöszire a kórházból) és arról győzködtek, hogy ne legyek bunkó és hogy kérjek bocsánatot. Hogy kitől, miért és mikor persze nem említették. De én tudtam, hogy Harryről beszélnek.
Na ez a probléma. Ez az ügy olyan befejezetlen. És nagyon kicsi az esélye, hogy valaha is befejeződik. Adott egy ismeretlen srác, akinek a korán és keresztnevén kívül semmit nem tudok. Alnak sem mondtam semmit, csak hogy egy hülye, figyelmetlen sofőr volt. Nevet nem említettem, mert még kinyomozza, hol lakik, felkeresi és megfenyegeti. Hiába néz ki úgy mint egy angyalka a göndör fürtjevel, ha azt akarja, hogy féljenek tőle, akkor azt eléri.
De vissza a témához! Vajon mennyi idő alatt sikerül végre kivernem a fejemből ezeket az idegesítő gondolatokat? Egyfolytában azon jár az agyam, hogy mi segíthetne rájönni arra, hogy mi volt ez az egész. Agyban már ezerszer végigpörgettem az egész beszélgetést, de nem jutottam előbbre. Pedig érzem, hogy kell lennie valami árulkodó dolognak.
Bár igazából, mit is akarok? Nem tudom. Lezárni az egészet? Vagy esetleg folytatni?

Három nap telt el a balesetem óta. Az utcák, amiken végigszáguldottam deszkámmal szinte úsztak a karácsonyi boldogságban. Karácsonyi dalok, fények és illatok. Komolyan mondom felfordul a gyomrom, ha nem érek hamarosan a főtérre.
Szaggatott farmert, tornacsukát, hosszú ujjú felsőt és vékony kabátot viseltem, és azon gondolkodtam, hogy hogy lehettem olyan hülye, hogy mínusz fokokban ilyen kis semmi ruhában vagyok. Felkészültem a hirtelen kanyarra, és arra gondoltam, hogy egy tic-tackal megoldom fordulást. Már mozdítottam a deszkámat, mikor a semmiből előkerült egy ember. Szépen nekiütköztem, a deszkám kirepült alólam, én pedig a földön terültem el. Az egész szituáció kísértetiesen hasonlított a Bieber-koncert estéjére.
-Úristen, annyira sajnálom!-mondtam miközben feltápászkodtam a nedves járdáról, és lesepertem havat a nadrágomról.
-Mostmár kvittek vagyunk-hallottam meg egy vidám hangot mögülem.
Egy hirtelen mozdulattal hátrafordultam és Harry vigyorgó fejével találtam szemben magam. Nem lehet. Ez is csak velem történhet...
-Nem. Ugyanis te kocsival ütöttél el engem, és én agyrázkódást szenvedtem, míg neked semmi bajod nem lett. Én ezt a helyzetet korántsem tudom ahhoz hasonlítani-mondtam fagyosan.
Harry kérlelőn rámnézett. Igaza van. Ha már én is elütöttem őt, akkor eláshatnánk a csatabárdot...
-Na jó, ha meghívlak egy kávéra, akkor kvittek leszünk?- mosolygott rám kedvesen.
-Igen- egyeztem bele végül.
Nem gondoltam volna, hogy egy kávé ilyen sokat számíthat, de az tagadhatatlan, hogy mire beértünk a kávézóba már ömlött belőlünk a szó.
-És hogy van Leena és Zita?-kérdeztem már szinte úgy, mintha két régi, közös barátunk, hogyléte felől érdeklődnék.
-Jól vannak. Bár szerintem ők mindig jól vannak.
-Mindig ennyit mosolyognak?-kérdeztem hitetlenkedve.
Elnevette magát.
-Többet.
-Amúgy ők honnan valósiak? Tudod az akcentusuk miatt...
-Finnországban laknak, de a szüneteket mindig velük töltik.
Figyelmemet ne kerülte el a többesszám, de Harry nem magyarázta el, én pedig nem kérdeztem rá.
Legalább 2 órán át beszélgettünk. Halál jófej a srác, egyetlen gyenge pontja a haja, de mindenkinek van valami bakija.
-És mióta deszkázol?- kérdezte, miután rendelt két újabb kávét. Megjegyzem ez már a negyedik volt mindkettőnknek.
-Mióta az eszemet tudom. Vagyis hát az első deszkámat az 5. szülinapomra kaptam, ha jól emlékszem. Azóta sem kaptam annál jobb ajándékot-mosolyodtam el.
Mindenről beszélgettünk. Bár a vezetéknevét, az iskoláját és egyéb személyes adatait továbbra sem tudtam, de elképesztő mennyiségű kösös kedvencet találtunk. Ahhoz képest, hogy egy tipikus szépfiú kinézete volt, hülyeségben és jófejségben utolérhetetlennek tűnt. Na jó, Chrisszel fej-fej mellett haladnak.
Az egész délutánt végigbeszéltük, majd 6 óra felé megszólalt a telefonja.
-Harry, mikor esel haza? Este bulizni mennénk a srácokkal. Héj, amúgy hol voltál egész délután? Azt hittük Leenával lógsz, de kiderült, hogy Zitával vásárolgattak, meglepő módon...
-Louis, most indulok. Egy jóbarátommal lógtam-kacsintott rám.
Elvigyorodtam. Elköszönt Louis-tól, majd telefonszámot cseréltünk. Felkapta a Jack Wills pulcsijának kapucniját (ő sincs túl téliesen öltözve), meg egy pilótaszemüveget (hogy azt minek, mikor tökre nem süt a nap), fizetett és sietve távozott. Én komótosan kimentem, majd lassan hazadeszkáztam. Otthon még dumáltam egy kicsit Allal telefonon, de a délutánról csak annyit mondtam, hogy 'egy barátommal lógtam'. Akkor még nem tudtam, hogy ez a fedősztori kevesebb, mint 12 óráig állja meg a helyét.