Spongyabob Forever

Szúrós szemmel méregettem Harryt, mire a szemüveges lány rám bámult. De továbbra is kedvesen mosolygott, csak talán hangyányival visszafogottabban. Hogy lehet valaki ennyire... optimista?

A kínos csendet az ajtó nyílása törte meg.
- Ms. Norance! Megjöttek az eredményei. Semmi komoly, enyhébb agyrázkódást szenvedett. Ha bent szeretne maradni egy éjszakára, akkor támogatom, de ne szükségszerű!
-Akkor mennék is! Azonnal!-vágtam közbe sietve.
Harry megkönnyebülve sóhajtott. Hogy mert semmi komolyabb bajom nincs, vagy mert nem kell még holnap is velem foglalkoznia, nem derült ki. De én személyszerint az utóbbira tippelek...
-Itt még írd alá!-nyomott a kezembe egy tollat és egy papírt.
Ráfirkantottam a nevem, a doktornő pedig sietve távozott. Újabb kínos csönd alakult ki, amit most a telefonom üvöltése mentett meg. Al volt az.
-Szia! Figyelj ne ijedj meg, kórházban vagyok, de semmi bajom. Ide tudsz jönni a lehető leggyorsabban a St. Vincent elé?-hadartam abban a reményben, hogy így hamarabb szabadulok.
De Al persze elkezdett sipákolni, és olyan kérdésekkel bombázni, mint például: Hol fáj?, Hány csontom tört el?.
-De amúgy mi történt?
Gonoszul Harryre meredtem és belevigyorogtam a mondatomba.
-Egy köcsög sofőr elütött...
Al még feltett pár hülye kérdést, majd szólt, hogy 10 perc múlva ott van, és letette.
A többiek kérdőn néztek rám.
-Én akkor megyek, sziasztok!-indultam el az ajtó felé, de fél úton visszapördültem. -Egyébként Gee voltam!
-Leena-szólalt meg Harry barátnője.
-Zita-mondta a másik is.
Bólintottam és magamban mondtam még egy sohaviszontnemlátásrát, majd vissza se nézve lerohantam az épület elé. Alexandra már ott toporgott a lépcsőn.
-Jól vagy?-kérdezte, miközben szorosan átölelt.
-Nagyjából. Csak hosszú volt az este!
-Annyira sajnálom, de először észre sem vettem, hogy nem vagy ott, annyira Justinra koncentráltam. Aztán meg azt hittem, hogy csak elmentél inni vagy ilyesmi vagy...Figyelsz te rám?!-lóbálta meg a kezét az arcom előtt.
Épp Harryt meg a két lányt néztem, ahogy tőlünk elég távol éppen a fiú kocsijába szállnak be.
-Öhmmm...ő ütött el-mutattam a távolodó kocsi után.
-Barom. Most is, hogy száguldozik?-csóválta rosszalóan a fejét Al.
Átöleltem és elindultunk hazafelé.
-És milyen volt a koncert?
Alnak ne is kellett több, fanatikus lelkesedéssel kezdett el beszámolni a koncert minden egyes kihagyott pillanatáról. Nem figyeltem arra, hogy mit mond, lelkes mondatai kellemes háttérzajjá módosultak, hogy a zavaros gondolataim és az enyhülő, tompa fejfájásom kerülhessenek előtérbe.


-Olyan csendes vagy mostanában!- jegyezte meg Chris halkan.
A konyhánkban üldögéltünk és sütit eszegettünk.
-Semmi bajom...
-Nem akarsz róla beszélni, értem.
Ránéztem. Kivételesen komolyan érdekelte, hogy mi bajom van.
-Nem erről van szó, csak...csak még én se tudom, hogy mi bajom van-motyogtam.
-A balesettel kapcsolatos?
Kényszeredetten elmosolyodtam.
-Talán-hazudtam.
Bár a talán az lehet igaz is. Tehát végülis nem hazudtam. Csak nem mondtam el, hogy miben vagyok teljes mértékben biztos.
-Ha kitaláltad, elmondod?
-El -mosolyogtam.
-Addig Spongyabob maraton?-vigyorodott el, én pedig győztesen a levegőbe bokszoltam.
Felkapott a hátára, meragadott két zacskó csokiskekszet és berohantunk a nappaliba.


Később csatlakozott hozzánk Al is, így már hárman röhögtünk az agyonnézett és agyonhallgatott poénokon.
-Nem megyünk el valahova?-vetette fel az ötletet Chris.
-Mi az, unod Spongyabobot?-gúnyolódtam.
-Így, hogy felzabáltuk a házban fellelhető összes csokit, cukrot, kekszet és jégkrémet, már nem annyira köt le. Nem megyünk el korizni?-vetette fel.
Allal gyorsan beleegyeztünk. Ő már unta magát, én pedig tökéletes felejtsük-el-a-balesetet programnak tartottam. Mert bármit hazudhatok Chrisnek, tudom, hogy az bajom.