Körülbelül negyed óra múlva felálltam. Nem akartam vissza menni, de nem tudtam, hogy hol vagyok és pénz sem volt nálam. Egyedül, vékony ruhában, az utcán, karácsony este. Ismerős helyzet, nemde? Kit tudnék felhívni? Senkit sem akarok zavarni. De nem maradhatok itt. Be meg nem mehetek kisírt szemmel, szétfolyt sminkkel. Egy hirtelen ötlettől vezérelve egy számot nyomtam be a telefonomba, és vártam, hogy felvegye.
-Szia! Boldog karácsonyt!-szólt bele könnyedén Louis.
-Szi-ia! Zavarha-hatlak?-szipogtam.
-Mi történt?-hangja feszültté vált.
-Kéne egy fuhuvar...
Elmondtam, hogy hol vagyok, mire Lou azt mondta, hogy azonnal ott lesz, ne mozduljak. Hova mozdultam volna? Szánalmasnak, gonosznak, de legfőképp elkeseredettnek éreztem magam. Elrontom mások boldogságát. Karácsony este a sötét utcán sírni. Komolyan lehetnék ennél szánamasabb, szerencsétlenebb és soroljam még? Ha már más életét tönkreteszem, a magamát ne tegyem már. Már igazi punk sem vagyok. Se deszkás. Itt ülök selyemruhában egy partiról lelépve. Tényleg kiütöttem a szánalmasság felső határát. Bár szerintem nekem ebben határ a csillagos ég. Vagy az sem.
Egy kocsi fékezett le hirtelen mellettem, majd szinte a megállás pillanatával egyidőben kiugrott a vezetőülésből Lou. Ahogy megláttam, újra sírva fakadtam, ő meg ijedt arccal szedett fel a hóból. Eddig a hóban ültem? Fel sem tűnt a hidegben.
-Mi történt?-kérdezte Lou ijedten, miközben óvatosan beültetett az autóba.
Röviden, sírósan összefoglaltam neki, hogy mi történt, de félpercenként félbe kellett szakítanom a monológomat, mert olyan erővel tört rám a sírás. Kötőszavammá vált a jajdeszerencsétlenésszánalmasvagyok kifejezés. Egyszer sem szakított félbe, feszülten és komoran az útra szegezte a tekintetét.
A sűrű hóban (ami most kezdett rá mellesleg) csak lassan haladtunk. Végül 20 perc kocsikázás után, amit én végig sírtam és remegtem, mert már nagyon fáztam, elértünk a házunkhoz. Lou meg sem kérdezett, egyszerűen felkapott és bevitt a házba. Még jó, hogy van egy pótkulcs a cserépben. Felvitt a szobámba, majd a kezembe nyomott pár ruhadarabot.
-Veszel egy forró fürdőt és felöltözöl!- lökött óvatosan a fürdőszobám irányába.
Követtem Lou utasításait, és egy fél óra múlva már dupla takaró alatt feküdtem és a fiú által készített forró teát iszogattam.
-Borzasztóan buta volt tőled, hogy a hóban ültél. Már megy fel a lázad-borzolta össze a hajamat kedvesen.
-Sajnálom, hogy egy hisztis liba miatt kellett ott hagynod a családodat-motyogtam, de egyre nehezebb volt beszélnem és nyitva tartanom a szememet.
*
-Szerinted hall minket?-susogta Zita.
-Nem tudom-motyogta Leena.
Szólni akartam neki, hogy hallok mindent. De nem voltam képes kinyitni a számat. Ez szinte még el sem jutott az agyamig, azonnal visszazuhantam a tudatlanságba.
*
Egyenletes kopogásra és halk, megnyugtató zúgásra keltem. A tudatom sokkal tisztább volt, mint amikor Leenáéknak akartam válaszolni. Vagy azt csak képzeltem? Hisz olyan valósnak tűnt...
Kinyitottam a szemem, majd vissza is csuktam mert a hirtelen támadt fény szinte megvakított. Próbálkozzunk újra! Most sokkal lassabban nyitottam ki a szemem. A szobámban vagyok és nappal van. Több dolgot nem sikerült felfognom, mert hirtelen Harry göndörfürtös feje tűnt fel előttem.
-Jó reggelt Hamupipőke! Jobban vagy már?
-Mi történt? Nem emlékszem semmire...-nyöszörögtem.
-Én viszont pontosan emlékszem arra, hogy megkértelek arra, hogy ne csinálj hülyeséget. Mínuszokban a hóban ülni pontosan az. Hü-lye-ség -közölte velem mérgesen-aggódva Harry.
-Sajnálom, nem gondolkodtam- mondtam, ahogy lassan kezdtek visszacsorogni az emlékek.
-Szoktál?- kérdezte gúnyosan.
-Mióta fekszem itt? És mi bajom? És hol van Louis? Bocsánatot kell kérnem tőle!-ültem fel az ágyamban hirtelen.
Harry kedvesen, de határozottan visszanyomkodott, közben pedig sorban válaszolt a kérdéseimre.
-2 napja. Tüdőgyulladásod van. És Lou nincs itt, de a bocsánatkérésed várhat.
-Meddig kell feküdnöm?-kérdeztem idegesen.
-Legalább egy hétig, de ha nem maradsz nyugton, akkor kettő lesz belőle- figyelmeztetett nevetve. -Kérsz valamit?
-Szabadságot és deszkát...-morogtam.
Harry csak felnevetett, majd felém fordította a laptopját, amin eddig foglalatoskodott, hogy nézegessük a tweetjeit, amiket kapott. Voltak benne elég viccesek is.
-Na írjunk ki valamit?
-Nekem mindegy, a tiéd-vontam vállat.
"Ez a csaj a világ legrosszabb betege...ne akarjátok tudni, hogy mit leművelt itt nekem :D"
Nemes egyszerűséggel, a középső ujjam kinyújtásával reagáltam a tweetjére.
-Szia! Boldog karácsonyt!-szólt bele könnyedén Louis.
-Szi-ia! Zavarha-hatlak?-szipogtam.
-Mi történt?-hangja feszültté vált.
-Kéne egy fuhuvar...
Elmondtam, hogy hol vagyok, mire Lou azt mondta, hogy azonnal ott lesz, ne mozduljak. Hova mozdultam volna? Szánalmasnak, gonosznak, de legfőképp elkeseredettnek éreztem magam. Elrontom mások boldogságát. Karácsony este a sötét utcán sírni. Komolyan lehetnék ennél szánamasabb, szerencsétlenebb és soroljam még? Ha már más életét tönkreteszem, a magamát ne tegyem már. Már igazi punk sem vagyok. Se deszkás. Itt ülök selyemruhában egy partiról lelépve. Tényleg kiütöttem a szánalmasság felső határát. Bár szerintem nekem ebben határ a csillagos ég. Vagy az sem.
Egy kocsi fékezett le hirtelen mellettem, majd szinte a megállás pillanatával egyidőben kiugrott a vezetőülésből Lou. Ahogy megláttam, újra sírva fakadtam, ő meg ijedt arccal szedett fel a hóból. Eddig a hóban ültem? Fel sem tűnt a hidegben.
-Mi történt?-kérdezte Lou ijedten, miközben óvatosan beültetett az autóba.
Röviden, sírósan összefoglaltam neki, hogy mi történt, de félpercenként félbe kellett szakítanom a monológomat, mert olyan erővel tört rám a sírás. Kötőszavammá vált a jajdeszerencsétlenésszánalmasvagyok kifejezés. Egyszer sem szakított félbe, feszülten és komoran az útra szegezte a tekintetét.
A sűrű hóban (ami most kezdett rá mellesleg) csak lassan haladtunk. Végül 20 perc kocsikázás után, amit én végig sírtam és remegtem, mert már nagyon fáztam, elértünk a házunkhoz. Lou meg sem kérdezett, egyszerűen felkapott és bevitt a házba. Még jó, hogy van egy pótkulcs a cserépben. Felvitt a szobámba, majd a kezembe nyomott pár ruhadarabot.
-Veszel egy forró fürdőt és felöltözöl!- lökött óvatosan a fürdőszobám irányába.
Követtem Lou utasításait, és egy fél óra múlva már dupla takaró alatt feküdtem és a fiú által készített forró teát iszogattam.
-Borzasztóan buta volt tőled, hogy a hóban ültél. Már megy fel a lázad-borzolta össze a hajamat kedvesen.
-Sajnálom, hogy egy hisztis liba miatt kellett ott hagynod a családodat-motyogtam, de egyre nehezebb volt beszélnem és nyitva tartanom a szememet.
*
-Szerinted hall minket?-susogta Zita.
-Nem tudom-motyogta Leena.
Szólni akartam neki, hogy hallok mindent. De nem voltam képes kinyitni a számat. Ez szinte még el sem jutott az agyamig, azonnal visszazuhantam a tudatlanságba.
*
Egyenletes kopogásra és halk, megnyugtató zúgásra keltem. A tudatom sokkal tisztább volt, mint amikor Leenáéknak akartam válaszolni. Vagy azt csak képzeltem? Hisz olyan valósnak tűnt...
Kinyitottam a szemem, majd vissza is csuktam mert a hirtelen támadt fény szinte megvakított. Próbálkozzunk újra! Most sokkal lassabban nyitottam ki a szemem. A szobámban vagyok és nappal van. Több dolgot nem sikerült felfognom, mert hirtelen Harry göndörfürtös feje tűnt fel előttem.
-Jó reggelt Hamupipőke! Jobban vagy már?
-Mi történt? Nem emlékszem semmire...-nyöszörögtem.
-Én viszont pontosan emlékszem arra, hogy megkértelek arra, hogy ne csinálj hülyeséget. Mínuszokban a hóban ülni pontosan az. Hü-lye-ség -közölte velem mérgesen-aggódva Harry.
-Sajnálom, nem gondolkodtam- mondtam, ahogy lassan kezdtek visszacsorogni az emlékek.
-Szoktál?- kérdezte gúnyosan.
-Mióta fekszem itt? És mi bajom? És hol van Louis? Bocsánatot kell kérnem tőle!-ültem fel az ágyamban hirtelen.
Harry kedvesen, de határozottan visszanyomkodott, közben pedig sorban válaszolt a kérdéseimre.
-2 napja. Tüdőgyulladásod van. És Lou nincs itt, de a bocsánatkérésed várhat.
-Meddig kell feküdnöm?-kérdeztem idegesen.
-Legalább egy hétig, de ha nem maradsz nyugton, akkor kettő lesz belőle- figyelmeztetett nevetve. -Kérsz valamit?
-Szabadságot és deszkát...-morogtam.
Harry csak felnevetett, majd felém fordította a laptopját, amin eddig foglalatoskodott, hogy nézegessük a tweetjeit, amiket kapott. Voltak benne elég viccesek is.
-Na írjunk ki valamit?
-Nekem mindegy, a tiéd-vontam vállat.
"Ez a csaj a világ legrosszabb betege...ne akarjátok tudni, hogy mit leművelt itt nekem :D"
Nemes egyszerűséggel, a középső ujjam kinyújtásával reagáltam a tweetjére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése