Who am I?

Jujj... ez most egy rövidke rész lett :( Amikor írtam (úristen, de rég volt!), akkor hosszabbnak tűnt :/
Teljesen lefagytam. Totál giccsesnek tűnhet, de tényleg megszűnt a külvilág körülöttünk. Az egyetlen dolog, amit tisztán láttam az Louis arca volt. Nagyjából 3 lépésre állt tőlem, de hallottam ahogy belélegzi, majd kifújja a levegőt. Csak nézett, én meg földbegyökerezett lábbal próbáltam visszajutni a való világba.
- Mehetünk, Harry!- mondtam és örömmel konstatáltam, hogy a hangom meglehetősen határozottan cseng.
- Ööö…oké- mondta kétkedve, tekintetét köztem és Lou között tartotta.
Felkaptam a táskámat, majd figyelve hogy nem érjek Lou-hoz, kiléptem az ajtón.
Nem mondom, hogy nem szorult görcsbe a gyomrom, ahogy elmentem mellette. De nem állított meg. Nem mondta, hogy beszéljünk. Nem akarta. Pedig ha akkor megállít, még lehet, hogy megbocsátok. Lehet.
Csendben ültem a kocsiban és a kopogó esőt néztem. A nap talán legnehezebb része még előttem áll. A szüleim.
- Biztos, hogy ne menjek veled?- kérdezte kétkedve Harry, amikor kiszálltunk a házunk előtt.
- Ne. Mondhatnám, hogy ez most az én csatám- mosolyogtam, majd egy puszit nyomtam az arcára.
Biztatóan megszorította a kezemet, majd visszaszállt a kocsiba és elhajtott.
Én pedig ott álltam egyedül. Na akkor…
A csengőt megnyomtam és vártam. Az ajtó pár másodperc múlva kinyílt és a nővérem kérdő tekintetét éreztem magamon.
- Te…-nyögte ki.- Gyere be!
Beléptem az előszobába. A nővérem nem változott ez alatt a hónap alatt. Talán még elégedettebb a mosolya.
- Ki jött, Sha…-kezdte az anyám, de ahogy meglátott elhallgatott.
- Georgina!- ölelt át szorosan.
- Beszélhetünk?- kérdeztem rekedten.
Ez a sok sírás megterhelő. De ez van. Üdv az életemben.
- Persze, gyere ülj le!- léptünk be a nappaliba.
Egy pillanatig csak néztem az anyámra, az apámra és a nővéremre. Egy életet töltöttem el az utálatukkal. De miért? Miért? Miért löktem el magamtól azokat, akik szerettek?
- Annyira sajnálom! Hülye voltam és nem becsültem azt, amim van, míg el nem vesztettem! Meg tudtok nekem bocsátani?- tört ki belőlem.
- Jaj, drágám! Meg tudunk bocsátani. De hidd el szerintem rád férne egy kis távollét. Persze, ha itt akarsz maradni, természetesen maradhatsz, de…
- Nem. Szeretnék elmenni. De hova?- tettem fel félve a kérdést.
Az anyám és az apám egy gyors pillantást váltottak, majd újra felém fordultak.
- A nagynénédhez. Kaliforniába.
- Rendben…Mikor indulhatok?- kérdeztem érzelemmentes hangon.
- Akár holnap. Szóval, ha el akarsz köszönni valakitől, akkor azt még ma tedd meg- javasolta.
- Nem. Senkitől sem szeretnék elköszönni.
Felmentem a szobámba és leültem az ágyamra. Velem szemben állt a szekrényem, aminek az ajtaján nagy tükör volt.
Ki vagyok én? Merthogy nem Gee Norance, a lázadó, az biztos. És hogy nem is Gee Norance, a társaság lelke, az örök poéngyáros, az is tuti. Mi történt velem? Mi lett abból az életvidám lányból? Mert most egy kapucnis pulcsiban ülő, elhanyagolt külsejű, kisírt szemű és feldagadt arcú lányt látok, aki minden hitét elvesztette. Hogy az élet jó. Hogy van miért élni. Mert élni érdemes. Összezuhanva ülök itt. De holnap talán megjavul minden. Tudom, hogy a problémák előle nem szabad menekülni, de… Nekem nincs más választásom. Mennem kell.
A táskámból elővettem Harry meglepetését és előszedtem egy papírt is. Egy levéllel tartozok neki. Bár…számára is jobb lesz, ha én elmegyek. Ha nem zavarom őket tovább.
Miután megírtam a levelet elmentem a postára, hogy feladjam. Jó volt sétálni. A májusi könnyű szél kifújta az arcomból a kósza szálakat.
Holnap minden megváltozik. Amerika annyi lehetőséget nyújt nekem. Egy új élet lehetőségét.
Bementem egy boltba, hogy lecseréljem a telefonomat. Tudom, hogy elég lett volna, ha a számom lecserélem, de nem akartam, hogy a képek vagy az üzenetek bármire is emlékeztessenek. Otthon összepakoltam a cuccom, majd megfürödtem és fáradtan lefeküdtem az ágyamban.
Nem tudtam könnyen elaludni. A gondolatok kavarogtak a fejemben. Végül benyomtam a laptopom és felmentem twitterre.
A mentionjaim már nem hemzsegtek a sértegető és fenyegető üzenetektől. Aztán megakadt a szemem egy üzeneten, amit több mint 100-an retweeteltek.
„Miért gyűlölitek őt? Semmit nem tett, csak élvezi az életet. Lou megérdemel egy olyan lányt, aki boldoggá teszi. De ha tovább folytatják a directionerek az utálkozást, annak nagyon rossz következményei lesznek. Bár..nem is nevezném directionernek őket! L”
Ezzel elkéstetek. Már meg lettek a következményei.
Kinyomtam a laptopom, de egy gondolat továbbra sem hagyott aludni.
Nem is vagyok igazi lázadó. Mégis azért szakított velem Lou, mert deszkás vagyok. És vad. És féktelen. Egyre jobban össze vagyok zavarodva. Ki vagyok?