Ominous signs

Két nap telt el azóta a bizonyos bulizzuk-szét-az-agyunkat este óta, de a twitteremen másodpercenként jönnek a szidalmazó és vádoló üzenetek. A többiek vígasztalnak, hogy minden csoda 3 napig tart, de kezd már nagyon elegem lenni belőle. Csak ezt nagyon ritkán mutatom ki, mert Lou így is magát okolja a történtek miatt.
-Na mi újság manó?-ült le mellém Harry.
-A menedzseretek mire jutott?-tettem fel a kérdést.
-Nem tudom-komorult el az arca. -Most próbálja csitítani a dolgokat plusz koncertekkel meg ilyesmikkel.
Egy picit hallgattunk, de olyan gondterhelt fejet vághattam, hogy Harry aggódva guggolt le elém.
-Mi a baj, manó?-seperte el az arcomba lógó tincseimet.
-Semmi-mondtam halkan.
Nem szólt semmit, csak mélyen a szemembe nézett. Olyan én-ismerlek-a-legjobban-ne-néz-már-hülyének pillantással.
-Ugye abbahagyják egyszer?-kérdeztem félénken.
-Nyugi, manóm-ölelt magához kedvesen. - Akarod, hogy kiírjak valamit twitterre?
-Hát nem tudom. Szerintem nem sok eredménye lenne. De azért köszi-mosolyogtam rá egy kicsit vidámabban.
-És mi van Leena-val?-kérdeztem később, mikor már az erkélyen üldögéltünk egy-egy forró citromos tea társaságában.
Azt vártam volna, hogy szélesen elmosolyodik, majd vidáman elkezd mesélni valami aranyos sztorit. De ehelyett az arca szomorúvá vált és nem nézett a szemembe, csak mélyen hallgatott.
-Harry, minden rendben?-raktam le a teámat a fonott asztalkára, majd melléültem.
Továbbra is némaságba burkolózott. Arcát kezeibe temette.
-Birkám...-nyúltam óvatosan a kezeihez és finoman elvettem az arcától.
-Annyira rossz. Annyira távol van. És én...én komolyan beleőrülök a hiányába-mondta lassan, akadozva.
Szorosan megöleltem. Ilyenkor annyira feleslegesek a szavak. Csak üres, tétova jelei egy bizonytalan dolognak. De egy ölelés kifejezheti azt, hogy én ott vagyok neki. Egy váll, amin mindig kisírhatja magát. Egy barát, aki mindig mellette áll.
-Köszönöm, hogy vagy nekem-mondta egy félénk kisfiús mosollyal az arcán.
-Mercy, hogy vagy nekem-énekeltem nevetve, majd finoman beleboxoltam a vállába.
Végre ő is elnevette magát.
-Erről jut eszembe! Van csoki?-vigyorogtam.
-Csokiiii!-üvöltött fel, majd felkapott a nyakába, és berohant velem a konyhába.
Felkutattuk az összes szekrényt és végül 6 tábla csokit sikerült becserkésznünk.
-Miért van az, hogy engem mindenki csak úgy random módon felkap a hátára vagy a nyakába?-mondtam, miközben 5 kocka csokit faltam be egyszerre.
-Mert olyan kicsi vagy. Szeretnénk, hogy láss is valamit a világból. Hisz alig vagy kinn a földből-mondta teli szájjal Harry.
-Ajj már! 153 cm az igenis sok!-tiltakoztam.
-Ne hagyd magad szerelmem!-jött be vidáman a konyhába Lou.
-Lou te sem vagy túl magas!-vigyorgott Harry.
Louis csak rám nézett, majd egyszerre ugrottunk Harrynek és ott csikiztük, ütöttük, ahol csak értük. 10 perc után aztán megkegyelneztünk neki és a csokival a kezünkben leültünk a nappaliban.
Harry méltóságteljesen utánunk jött, majd röhögéstől fulldokolva kinyögte, hogy:
-Kicsi a bors, de erős!
4 tábla csokit vágtunk hozzá.
*
-Koncert este!-jelentette ki Niall.
-Szuper, akkor ma is egyedül kell töltenem az egész estét-nyavalyogtam.
-Vagy jöhetnél velünk-vetette fel Liam.-Alexandra is jön, ugye Zayn?
A fiú csak bólintott egyet.
-Oké-egyeztem bele.
Felszaladtam Lou szobájába átöltözni. A ruháimat elhoztuk a szüleim házából a sulis cuccaim társaságában egy olyan alkalommal, amikor biztosan tudtam, hogy nincs senki a házban.
Végül egy halálfejes póló, egy szürke csőnadrág és egy fekete Converse mellett döntöttem. A hajamat kiegyenesítettem és feltettem egy laza sminket, majd leszökdeltem a nappaliba.
-Gyors voltál-állapította meg Lou, miközben már a kisbusz felé mentünk kéz a kézben.
-Fel vagy készülve, manó?-kérdezte Harry, miután beültünk a járműbe.
-A rajongókra?-kérdeztem összeszorult torokkal.
-Megvédünk, ne félj!-szólt hátra Niall.
Ezen elmosolyodtam, de hamar eltünt a vidámság az arcomról, ahogy megláttam a sikítozó tömeget az aréna előtt.
Lou biztatón megszorította a kezemet, majd a biztonsági őr mögött elkezdtünk bearaszolni az épületbe. Harry és Lou közrefogtak, de még így is hallottam az engem szapuló ordításokat.
-Jól vagy?-nézett rám Harry már az épület védelmező falai között.
-Persze, nem érdekel-küldtem felé egy mosolyt.
Tudta, hogy hazudok. Teljesen biztos volt benne, de nem tette szóvá.
A fiúk bementek az öltözőbe, én és Al pedig leültünk egy kanapéra.
-Az utóbbi időben alig beszéltünk-jegyeztem meg szomorúan.-Tudom, hogy ott van neked Zayn, nekem meg Louis, de...nagyon hiányzol, te csaj!
-Te is nekem!-ölelt magához szomorúan.
-Holnap nem csinálunk valamit? Csak mi ketten?-kérdezte.
-Benne vagyok! Tartsunk egy LBM délutánt!-mosolyodtam el szélesen.
A fiúk kijöttek teljes show szerelésben.
-Sok sikert!-nyomtam egy puszit mindegyikőjüknek az arcára (Lou persze nem csak ennyit kapott).
-Na cuppanjatok le egymásról galambocskáim!-szólalt meg Harry.
-Szeretlek, ezt ne felejtsd el jó?-nézett a szemembe.
Nem értettem, hogy mire céloz. Hogy felejteném el?
-Én is szeretlek, de ezt tudod-nevettem rá.
Az arca komoly maradt. Én pedig nem értettem, hogy mi történik.
Elgondolkozva néztem távolodó alakja után. Nem is sejtettem, hogy pár nap alatt felfordul az egész életem. Az a vékony kártyavár életem, ami napról napra közelített az összeomláshoz. Nem is gondoltam, hogy mennyire közel vagyok ahhoz, hogy minden összedőljön körülöttem.