Move on!

Csak bámultam rám. Billie Joe Armstrong teljes életnagyságban állt előttem. Haja menőn összekócolva virított, az arcán pedig az az elképesztően aranyos mosoly ült, amit ha meglátok, hevesen verni kezd a szívem, remegek. Billie Joe-szindróma.
Amit leesett, hogy ki áll előttem, a kezemben tartott, éppen kibontott kólásüveg, éles csattanással a földre zuhant, és millió darabra tört.
-Gee! Gee!-integetett a szemem előtt Joey.
Továbbra is tátott szájjal bámultam plátói szerelmem tárgyára. Travis kedvesen megszorította a kezemet.
-Szóval Gee!-mosolyodott el BJ.-Mi szépet csinálsz itt?
-Én...ööö...izé-a saját nevemre sem emlékeztem nemhogy arra, hogy mit keresek itt.
Travis felmutatta összekulcsolt kezeinket.
-Sikerült végre barátnőt találnod, Trav?-mosolygott még szélesebben, nekem pedig rogyadozott a térdem.
BJ leült a kanapéra és felvette a mellette fekvő gitárt.
Travis észlelte, hogy nem vagyok teljesen ura a helyzetnek, és mintha egy öreg nénit vezetne, leültetett a másik kanapéra. Billie Joe lefogott pár akkordot. Random módon pengette a hangokat, közben a fiúkkal beszélgetett (én képtelen voltam megszólalni), de néha felismertem a Boulevard of Broken Dreams dallamát. Ezt biztos álmából felkeltve is el tudná játszani.
-Jól vagy?-mosolygott rám elnézően Travis, mikor haza felé sétáltunk.
San Francisco éjszaka a legszebb. Nappal az autók zaja elnyomja a kellemes hangokat, és a szemem sem a szép dolgokat vizsgálja, hanem a koszos, szemetes utcákat. De este, amikor jótékony sötétség és csend uralja a környéket, akkor az egész olyan békés.
-Mi bajom lenne?
-A délután kicsit...öhmm...sokkoltnak tűntél.
Zavartan elvörösödtem és elfordultam Travistől, aki élénk érdeklődéssel vizsgálta az arcomat.
-Csak...szóval. Billie Joe Armstrong nekem olyan, mint egy isten. Mindig egy elérhetetlen csodának éreztem, akinek a hangja, sőt a létezése megoldás mindenre. Most pedig ott van. Ül a kanapén, gitározgat, beszélget veletek, mintha egy átlagos ember lenne, átlagos élettel. Pedig Ő annyira nem átlagos!-mondtam halkan.
Travis csak elmosolyodott, és én úgy éreztem, hogy nem értette meg azt, amit közölni akartam vele. Hogy mit jelent nekem BJ.
-Ugye nem haragszol rám?-néztem rá bociszemekkel.
-Nem, te buta-húzott magához vigyorogva.
Jól éreztem magamat. Mondhatni boldog voltam. Boldog. De valahogy üres. Imádtam Travisszel lenni, imádtam a banda többi tagjával lógni, de az egészen mintha valami nyomott hangulat uralkodott volna. Egy új élet, ami soha nem lesz olyan, olyan boldog, vidám, olyan, amiért annyira érdemes élni. Szerettem ezt az új helyzetet, de továbbra is a régi életemet akartam. El akartam menni hajókázni, nevetni, ahogy a két szöszi belpottyan a vízbe, meg ahogy Liam és Harry behajítja Niallt. Ott akartam ülni az erkélyen és órákig beszélgetni Harryvel az élet nagy dolgairól vagy csak arról, hogy a citrom vajon miért nem olyan alakú, mint a narancs. Vásárolni akartam a lányokkal, videójátékozni Niallel és...Louis-t akartam. Megcsókolni, hozzábújni vagy csak látni a mosolyát, ami még nagyobb hatással van rám, mint Billie Joe.
De a legfőbb dolog, amit most érzek az a bűntudat. Mert ezeken gondolkozok, ezekre vágyom, ezekről álmodom, miközben egy másik fiúval sétálok kézen fogva. Mást csókolok, máshoz tartozok.
Az a legszomorúbb az egészben, hogy ha hamarabb találkozok Travisszel, akkor képes lennék arra, hogy totálisan szerelmes legyek belé. De így...Így egy olyan csatát vív, amiről nem csak, hogy nem tudja, hogy harcol, hanem azt sem tudja, hogy már akkor elvesztette, amikor elkezdte. Huhh, ez még nekem is zavaros.
Elköszöntem Travistől, beszéltem egy pár szót Fannyval, majd felmentem a tetőre. Levettem a cipőmet, hanyagul ledobtam magam mellé és beletűrtam az agyonkínzott hajamba. Kihullott pár hajszálam, de nem érdekelt. San Francisco fényeit nézegetve egy kérdés dübörgött a fejemben: Mit csinál most?
*
Louis szemszöge:
Az erkélyen ültem, bal kezemmel fáradtan és szomorúan túrtam bele kócós hajamba. Annyira hiányzott.
London fényeiről is Ő csakis Ő jutott eszembe. Hogy mennyire imádta nézni, ahogy az autók lámpái vidáman cikáznak a szmogos, londoni levegőben.
Az ajtó kinyílt, és Harry lépett ki az éjszakában.
Amióta elkövettem életem legnagyobb ballépését, azaz szakítottam Gee-vel, Harry-vel nem beszéltünk. A többiek agyára mentünk ezzel, de nem miattam alakult ki. Vagyos az én idiótaságom miatt, de értitek.
Legnagyobb meglepetésemre leült mellém, lábait felhúzva kényelmesen elterült a hintaágy másik felén.
-Figyelj Lou!-kezdett bele hirtelen, továbbra is a tájat fürkészve.-Nem mondom, hogy nem vagy idióta és azt sem hogy nem te vagy a világ leghülyébb parasztja, de látom hogy ki vagy akadva és hogy magadba folytod ezt az egészet, ami nem jó. Szedd össze magad, és lépj tovább!
A végén rámnézett, én pedig összevont szemöldökkel hallgattam a mondókáját.
-Nem akarok tovább lépni!-nyögtem ki és az arcomat a kezembe temettem.
-De...azt ne mondd, hogy abban reménykedsz, hogy valaha, valaha ebben a büdös életben visszakapod?-szólalt meg döbbenten.
-A remény hal meg utoljára...-motyogtam és a körmeimet az arcomba méllyesztettem.
-Louis Tomlinson! Ezt nem képzeled komolyan! Kidobsz egy lányt, akibe totálisan, oda meg vissza beleestél, aki a mindened, és vissza akarod kapni? Tudom, hogy néha hülyének tűnik, de nem az. Nem fog hozzád visszamenni. Hogy is menne, miután így bántál vele?-dühöngött tovább.
Szavai, mint a pengék hasítottak mély sebeket a lelkemben. Tehát vége. A remény is meghalt.
-Héj haver!-veregette meg a hátamat, miután percekig magamba zuhanva ültem.-Lépj tovább!
Lépjek tovább? Hagyjam, hogy Gee Norance kisétáljon az életemből? Kisétálhat, de az új életemet egy szervvel kevesebbel kell kezdenem. Mert Geevel együtt a szívem is elment.