Gee szemszöge:
-Harry?-nyögtem végül ki.
-Hogy képzelted ezt? Ha?-szegezte nekem a kérdést.
-Én...-kezdtem bele, de nem tudtam mit akarok mondani.
-Georgina Norance! Mit képzelsz, te? Annyi mindenen mentünk keresztül együtt és csak egy rohadt, nyomorult, tetves levelet hagysz magad után?-ordított a telefonba.
A meglepettségtől megszólalni sem tudtam. Láttam magam előtt a dühös arcát, hallottam az üvöltözését, de képtelen voltam reagálni.
-Én...-kezdtem végre bele.
-Te! Te csak ide jössz, felforgatsz mindent és elhúzol egy rohadt szó nélkül?-most már konkrétan acsargott. Jujj.
-Én...-próbálkoztam.
-Azt hiszed, ha mindent a szőnyeg alá sepersz, akkor majd trallala-trallala szép lesz minden? Ha?
-Én...
-Hát nem! Mert egyszer akkora lesz a kupac, hogy átesel rajta! Pofára, bizony!
-Harry! Annyira hiányzol!-mondtam boldogan.
Hiába cseszett le, hiába ordítozott, hiába hordott le, nem érdekelt. Ő a legjobb barátom, hozzám tartozik. És nagyon hiányzik. Nagyon.
-Én...-kezdte most ő, de úgy gondoltam ideje a szerepcserének.
-Lehet, hogy felforgattam a világotokat, de ti is az enyémet! Előtte se volt könnyű, de ahogy ti belecsöppentetek, csak zavarosabb lett az egész!
-Én...
-Olyan tipikus egyszer lent, egyszer fent. Volt, hogy sehol nem akartam lenni, csak veletek hülyéskedni. Volt, hogy azt kívántam, hogy hagyjatok békén, de örökre. De most hiányoztok!-fejeztem be mosolyogva.
-Te is nekem! És köszönöm a repülőjegyet meg a szervezést meg mindent, na!-nevette el a végét.
Beszélgettünk, hogy hol vagyok, mikor megyek haza, mit csinálok. Aztán eszembe jutott valami.
-Tudod ki az a Travis Neumann?-kérdeztem izgatottan.
-Ööö...kéne tudnom?
-Hát...nem-nevettem.-De a legjobb barátom vagy és tudnod kell, hogy ma megcsókolt!
A vonal tulsó végén nagy csönd lett. Túl nagy csönd...
-Harry?
-Mi van Louis-val?-kérdezte gyorsan és kissé feszülten.
-Mi lenne?-adtam a flegmahercegnőt.
-Szereted, nem?-faggatott idegesen.
-És?-komorodtam el.
-És? Baszki, akkor miért smárolsz mással?-nevetett fel feszülten.
-Hagyjuk ezt, jó?-zártam le a témát.
Elköszöntem Harrytől, de előtte Leena életére megeskedtem, hogy senkinek sem mondja el, hogy hol vagyok. Majd kiderül, ha kiderül.
*
Travis kezét fogva sétáltam be végre a nagy házba. A misztikus nagy házba. Két hét alatt, amióta itt vagyok, még egyszer sem voltam benn. Csak a garázsban.
Szóval beléptem A házba. A pulzusom felgyorsult, a szívem dörömbölve próbált kitörni a helyéről. Itt vagyok. Itt.
-Na, hogy tetszik?-nézett rám vigyorogva Joey.
-Ez egyszerűen...-nincs rá szó.
Minden négyzetcentiméterét áthatja a jelenléte. A levegő, amit szív, itt örvénylik körülöttem. Ez...azt hiszem el fogok ájulni!
-Kér valaki kaját?-szólt ki a konyhából Joey.
A fiúk elkezdték sorolni a kéréseiket, de azok olyan változatosak voltak, mint a nutellás banán vagy a vodkás pizza. (???)
-Megdobsz egy kólával?-pislogtam rá nagy szemekkel.
Kiszedett egy dobozzal a hűtőből, majd egy MEEEGY!! ordítással felém ívelte. Ügyesen elkaptam, amit a többiek tapssal jutalmaztak.
-Szép fogás!-szólalt meg egy mély hang mögöttem.
Megpördültem a tengelyem körül. Ott állt Ő. Ő, aki velem volt a legmélyebb depressziómban és a legfontosabb pillanataimban. Ő, akinek a hangja mindenre megoldás. Ő, aki mindig jó kedvre derít. Ő, akit bármikor, bármilyen körülmény között megmentenék. Ő, akit tisztelek és szeretek. Ő állt ott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése