-Georgina, ki volt ez?
EZ?! EZ?! Talán ő. Nyugodj meg Gee, lesz ez még rosszabb is...
-Megismétlem a kérdésem Georgina, de most már egy választ is elvárnék. Ki volt ez?-nézett rám fenyegetően az anyám.
-Csak egy barát-vontam meg a vállam, majd a szobám felé indultam.
-Nem hinném, hogy csak egy barát volt! Megtennéd, hogy egy kicsit beavatsz az életedbe?-állított meg az anyám.
-Nem, mert semmi közötök nincs ahhoz, hogy mit csinálok!-kiabáltam kétségbeesetten a jólismert szlogent.
-Az anyád vagyok az isten szerelmére! Azonnal megmondod, hogy ki volt az a fiú, vagy szobafogság!-hadonászott a kezeivel vadul.
Ennek hallatán hangosan felnevettem, de egy csepp boldogság sem volt a hangomban.
-Szobafogság? Halálra nevetem magam. Azzal egy kicsit elkéstetek. Azt viszont ügyesen elértétek, hogy 17 éves koromra elérjétek, hogy teljesen elhidegüljek a családomtól. Nekem ez a ház nem az otthonom többé! Sikerült elcsesznünk, igen az én hibám is, az életemet! Köszönöm szépen. De most már hadd intézzem a saját dolgaimat, ha ti nem vagytok erre képesek!
A szüleim és a nővérem döbbent arccal álltak, lábuk a földbe gyökerezve. Végül az apám szólalt meg, aki eddig nem vett részt a beszélgetésben.
-Rendben. Semmi sem kötelezö. Ha van hova menned, akkor mi hivatalosan is kiszállunk az életedből. De! Adnék egy tanácsot az élethez. Ne ess neki mindenkinek, mert fogalmad sincs arról, hogy ki mennyit tett érted. Fogsz még elég pofont kapni az élettől. Jól jegyezd meg, hogy ez a ház mindig az otthonod lesz, de ha te nem szívesen töltöd itt az idődet, akkor most búcsúzunk.
Annyira meglepődtem, hogy egy pár percig csak leesett állal bámultam, de az anyám és a nővérem se tudtak megszólalni.
-Én búcsúzóul csak egy dolgot adnék- szólalt meg végül az anyám, majd odalépett hozzám és pofon vágott.
Szó nélkül tűrtem és teljesen némán megfordultam. Nem siettem, nem rohantam, szép lassú tempóban sétáltam az utcákon. Nem csak az arcom zsibbadt a pofon miatt, hanem az agyam is.
Tehát ide jutottunk. Az anyámék hivatalosan is kirakták a szűröm. Most pedig sajgó arccal, egyedül koborlok az utcán. Gondolataim lassan elöntötték az agyam és kezdett eljutni a tudatomig, hogy mit tettem. Utcára kerültem. Nincs hova mennem. Pénz nélkül az utcán. Az életem nem, hogy javulna, hanem a borzasztóból egyenesen katasztrófává válik. Ez annyira nem fair!
Akaratlanul is egy ismerős környékre vittek a lábaim, de csak akkor vettem észre, hogy hol is vagyok, mikor már a ház előtt álltam, kezem pedig a csengő felé lendült.
Mindig ide menekülök. Mi lenne, ha nem lennének nekem? Mit csinálnék akkor?
Egyedül lennék. Egyedül. Erre a gondolatra az eddig érzelemmentes arcom összerándult, majd lassan a szemembe gyűltek az apró könnycseppek és remegni kezdtem. Nem is tudatosult bennen, hogy csengetek, csak mikor Liam kinyitotta az ajtót.
-Úristen Gee! Mi történt?
Görcsösen belekapaszkodtam a vállába. Gyorsan besegített a nappaliba, ahol a könnyeimen keresztül csak egyetlen pontot láttam. Louis-t.
Kitört belőlem a zokogás. Rekedten, már szinte hörögve vettem a levegőt és Lou nyakába vetettem magam. Ő ijedten magához húzott és halkan csitítgatni kezdett.
Legalább negyed órán keresztül csak sírtam. Kicsit lenyugodtam.
-Mi történt?-kérdezte Louis.
-A szüleim. Azt mondták elmehetek, ha akarok-mondtam meglepően nyugodt hangon.
-Hova?-értetlenkedett Niall.
-Bárhova-közölte fojtott hangon Harry.
Nem néztem rájuk, Lou pulcsiját szorongattam görcsösen. Az ujjaim már egészen elfehéredtek, mire Louis óvatosan lefejtette őket pulcsijáról és megfogta a kezemet. Nem alaptalanul gondolom, hogy azért tette, hogy nehogy kárt tegyek magamban...
-Sajnálom-motyogtam és vörös arccal felnéztem.
Liam, Zayn és Niall aggódó, de kedves pillantásokat küldtek felém, míg Harry mosolytalanul nézett felém, homlokán ismeretlen ránc húzódott.
-Itt maradhatok?-tettem fel a kérdést.
Tudtam, hogy nálam szánalmasabb ember a világon nem létezik, de abban a pillanatban már úgy éreztem, hogy ha a méltóságom és az Antarktisz átlagos hőmérséklete versenyeznék, hogy ki van lejjebb akkor fényévekkel nyernék. Mondhatom úgy, hogy nekem már mindegy. Én elcsesztem az életem.
-Ez természetes, te buta-nyomott egy puszit a fejemre Lou.
Beszélgettünk egy kicsit, majd lassan elnyomott az álom...
*
-Amúgy mi lesz ezután?-tette fel a magamban már milliárdszor lejátszott kérdést Harry.
Szokás szerint kettesben ültünk az erkély hintaágyán. Egy-egy bögre forró csokit szorongattuk és jólesően lélegeztük be a párolgó csokis illatú gőzt.
-Tudom, hogy nem maradhatok itt örökre és hogy beszélenem kell a szüleimmel, de...be kell vallanom, hogy félek. Egyedül ott állni olyan, mintha várnál egy olyan ítéletre, ahol tudod, hogy bűnös vagy és a bíró is tudja, hogy bűnös vagy. Várni és reménykedni abban, amit az agyad már elfogadott-mondtam lassan.
-Elkísérlek, jó?-mosolygott kedvesen Harry.
Szinte láttam az agyában a fogaskerekeket, ahogy elképzeli, hogy mint a hős odamegy, ad pár autogramot az anyámnak és a nővéremnek és minden rendben lesz.
- Öhmm, a szüleim az sem tudják ki vagy, de a nővéremet lehet, hogy meghatná a jelenléted-vigyorogtam rá.
-Akkor leszek a lelki támaszod, rendben?-mondta rendíthetetlen vidámsággal.
Üldögéltünk egy kicsit, néha belekortyoltunk a forró csokinkba.
-Este buli-jelentette ki Harry.
-Tudom. Erről jut eszembe! Én úgy, de úgy szeretlek téged!-mosolyogtam rá bájosan.
-Te mit a...? Ugye nem? Nem akarsz elrángatni vásárolni?-nézett rám riadtan.
-Naa...de az ooolyan jó társasági program! Segít a relaxációban, növeli a boldogsághormon-szintet és...-soroltam lelkesen.
-És megkönnyíti a pénztárcádat és kétségbeejt, ha a hatvanadik boltban sem találsz megfelelő magassarkút-fejezte be a felsorolást.
-Ez már részlet kérdés-legyintettem.-Soha sem vásároltál még velem!
-Szerencsére-kotyogott közbe.
-Naaa...léciiii!-rebegtetten a szempillámat.
Elhúzta a száját.
-Legyen!-egyezett bele végül.
*
-Szóval ne feledd Harry egy kortyot sem ihatsz!-vigyorogtam kárörvendően.
-Bár elfelejhetném-morogta.
Felnevettem és magamhoz vettem egy pohár valamit. Nem tudom mi volt az, de az alkoholtartalma nem volt alacsony.
Harry sóvárgó pillantással figyelte, ahogy lassan az ajkamhoz emelem a poharat és élvezettel kortyolgatom az amúgy borzasztó ízű italt. Az a fej...
-Iszunk, iszunk?-ölelt meg valaki hátulról.
-Kell egy kis hangulat-fordultam vigyorogva Lou felé.
Felnevetett. A leheletén éreztem, hogy nem csak narancslét ivott...
-Még egy kör?
Mohón megragadtam a poharat és a kedvem egyre jobb lett...
EZ?! EZ?! Talán ő. Nyugodj meg Gee, lesz ez még rosszabb is...
-Megismétlem a kérdésem Georgina, de most már egy választ is elvárnék. Ki volt ez?-nézett rám fenyegetően az anyám.
-Csak egy barát-vontam meg a vállam, majd a szobám felé indultam.
-Nem hinném, hogy csak egy barát volt! Megtennéd, hogy egy kicsit beavatsz az életedbe?-állított meg az anyám.
-Nem, mert semmi közötök nincs ahhoz, hogy mit csinálok!-kiabáltam kétségbeesetten a jólismert szlogent.
-Az anyád vagyok az isten szerelmére! Azonnal megmondod, hogy ki volt az a fiú, vagy szobafogság!-hadonászott a kezeivel vadul.
Ennek hallatán hangosan felnevettem, de egy csepp boldogság sem volt a hangomban.
-Szobafogság? Halálra nevetem magam. Azzal egy kicsit elkéstetek. Azt viszont ügyesen elértétek, hogy 17 éves koromra elérjétek, hogy teljesen elhidegüljek a családomtól. Nekem ez a ház nem az otthonom többé! Sikerült elcsesznünk, igen az én hibám is, az életemet! Köszönöm szépen. De most már hadd intézzem a saját dolgaimat, ha ti nem vagytok erre képesek!
A szüleim és a nővérem döbbent arccal álltak, lábuk a földbe gyökerezve. Végül az apám szólalt meg, aki eddig nem vett részt a beszélgetésben.
-Rendben. Semmi sem kötelezö. Ha van hova menned, akkor mi hivatalosan is kiszállunk az életedből. De! Adnék egy tanácsot az élethez. Ne ess neki mindenkinek, mert fogalmad sincs arról, hogy ki mennyit tett érted. Fogsz még elég pofont kapni az élettől. Jól jegyezd meg, hogy ez a ház mindig az otthonod lesz, de ha te nem szívesen töltöd itt az idődet, akkor most búcsúzunk.
Annyira meglepődtem, hogy egy pár percig csak leesett állal bámultam, de az anyám és a nővérem se tudtak megszólalni.
-Én búcsúzóul csak egy dolgot adnék- szólalt meg végül az anyám, majd odalépett hozzám és pofon vágott.
Szó nélkül tűrtem és teljesen némán megfordultam. Nem siettem, nem rohantam, szép lassú tempóban sétáltam az utcákon. Nem csak az arcom zsibbadt a pofon miatt, hanem az agyam is.
Tehát ide jutottunk. Az anyámék hivatalosan is kirakták a szűröm. Most pedig sajgó arccal, egyedül koborlok az utcán. Gondolataim lassan elöntötték az agyam és kezdett eljutni a tudatomig, hogy mit tettem. Utcára kerültem. Nincs hova mennem. Pénz nélkül az utcán. Az életem nem, hogy javulna, hanem a borzasztóból egyenesen katasztrófává válik. Ez annyira nem fair!
Akaratlanul is egy ismerős környékre vittek a lábaim, de csak akkor vettem észre, hogy hol is vagyok, mikor már a ház előtt álltam, kezem pedig a csengő felé lendült.
Mindig ide menekülök. Mi lenne, ha nem lennének nekem? Mit csinálnék akkor?
Egyedül lennék. Egyedül. Erre a gondolatra az eddig érzelemmentes arcom összerándult, majd lassan a szemembe gyűltek az apró könnycseppek és remegni kezdtem. Nem is tudatosult bennen, hogy csengetek, csak mikor Liam kinyitotta az ajtót.
-Úristen Gee! Mi történt?
Görcsösen belekapaszkodtam a vállába. Gyorsan besegített a nappaliba, ahol a könnyeimen keresztül csak egyetlen pontot láttam. Louis-t.
Kitört belőlem a zokogás. Rekedten, már szinte hörögve vettem a levegőt és Lou nyakába vetettem magam. Ő ijedten magához húzott és halkan csitítgatni kezdett.
Legalább negyed órán keresztül csak sírtam. Kicsit lenyugodtam.
-Mi történt?-kérdezte Louis.
-A szüleim. Azt mondták elmehetek, ha akarok-mondtam meglepően nyugodt hangon.
-Hova?-értetlenkedett Niall.
-Bárhova-közölte fojtott hangon Harry.
Nem néztem rájuk, Lou pulcsiját szorongattam görcsösen. Az ujjaim már egészen elfehéredtek, mire Louis óvatosan lefejtette őket pulcsijáról és megfogta a kezemet. Nem alaptalanul gondolom, hogy azért tette, hogy nehogy kárt tegyek magamban...
-Sajnálom-motyogtam és vörös arccal felnéztem.
Liam, Zayn és Niall aggódó, de kedves pillantásokat küldtek felém, míg Harry mosolytalanul nézett felém, homlokán ismeretlen ránc húzódott.
-Itt maradhatok?-tettem fel a kérdést.
Tudtam, hogy nálam szánalmasabb ember a világon nem létezik, de abban a pillanatban már úgy éreztem, hogy ha a méltóságom és az Antarktisz átlagos hőmérséklete versenyeznék, hogy ki van lejjebb akkor fényévekkel nyernék. Mondhatom úgy, hogy nekem már mindegy. Én elcsesztem az életem.
-Ez természetes, te buta-nyomott egy puszit a fejemre Lou.
Beszélgettünk egy kicsit, majd lassan elnyomott az álom...
*
-Amúgy mi lesz ezután?-tette fel a magamban már milliárdszor lejátszott kérdést Harry.
Szokás szerint kettesben ültünk az erkély hintaágyán. Egy-egy bögre forró csokit szorongattuk és jólesően lélegeztük be a párolgó csokis illatú gőzt.
-Tudom, hogy nem maradhatok itt örökre és hogy beszélenem kell a szüleimmel, de...be kell vallanom, hogy félek. Egyedül ott állni olyan, mintha várnál egy olyan ítéletre, ahol tudod, hogy bűnös vagy és a bíró is tudja, hogy bűnös vagy. Várni és reménykedni abban, amit az agyad már elfogadott-mondtam lassan.
-Elkísérlek, jó?-mosolygott kedvesen Harry.
Szinte láttam az agyában a fogaskerekeket, ahogy elképzeli, hogy mint a hős odamegy, ad pár autogramot az anyámnak és a nővéremnek és minden rendben lesz.
- Öhmm, a szüleim az sem tudják ki vagy, de a nővéremet lehet, hogy meghatná a jelenléted-vigyorogtam rá.
-Akkor leszek a lelki támaszod, rendben?-mondta rendíthetetlen vidámsággal.
Üldögéltünk egy kicsit, néha belekortyoltunk a forró csokinkba.
-Este buli-jelentette ki Harry.
-Tudom. Erről jut eszembe! Én úgy, de úgy szeretlek téged!-mosolyogtam rá bájosan.
-Te mit a...? Ugye nem? Nem akarsz elrángatni vásárolni?-nézett rám riadtan.
-Naa...de az ooolyan jó társasági program! Segít a relaxációban, növeli a boldogsághormon-szintet és...-soroltam lelkesen.
-És megkönnyíti a pénztárcádat és kétségbeejt, ha a hatvanadik boltban sem találsz megfelelő magassarkút-fejezte be a felsorolást.
-Ez már részlet kérdés-legyintettem.-Soha sem vásároltál még velem!
-Szerencsére-kotyogott közbe.
-Naaa...léciiii!-rebegtetten a szempillámat.
Elhúzta a száját.
-Legyen!-egyezett bele végül.
*
-Szóval ne feledd Harry egy kortyot sem ihatsz!-vigyorogtam kárörvendően.
-Bár elfelejhetném-morogta.
Felnevettem és magamhoz vettem egy pohár valamit. Nem tudom mi volt az, de az alkoholtartalma nem volt alacsony.
Harry sóvárgó pillantással figyelte, ahogy lassan az ajkamhoz emelem a poharat és élvezettel kortyolgatom az amúgy borzasztó ízű italt. Az a fej...
-Iszunk, iszunk?-ölelt meg valaki hátulról.
-Kell egy kis hangulat-fordultam vigyorogva Lou felé.
Felnevetett. A leheletén éreztem, hogy nem csak narancslét ivott...
-Még egy kör?
Mohón megragadtam a poharat és a kedvem egyre jobb lett...