Utolsó simításként még fújtam egy kis hajlakkot a hajamra, majd felkaptam a fekete bőrdzsekimet és kiszaladtam a házból. A hó nagyon apró pelyhekben hullott, de engem még így is idegesített. Alexandráék háza szerencsére csak két utcára van a miénktől. Kétszer kellett csengetnem mire végre Claire, Al huga kinyitotta nekem a ajtót. Vigyorogva rám nézett és aprólékosan végigmérte a külsőmet.
-Al meg fog halni, hogy milyen a szerkód! Mármint jó értelemben...-röhögte el kínosan a végét.
Mikor beléptem a házba Alexandra hangját hallottam odafentről.
-Egy másodperc és kész vagyok...-hallottam meg a cipője tompa kopogását a kárpitozott lépcsõfokokon.- És itt is vagyok, mehe...
Ahogy rámnézett elnémult. Mondjuk megértem. Egy fekete, szaggatott ruhát viseltem, fekete harisnyával és tűzvörös Converse-szel. A hajam enyhén kócosan, fél vállamon átdobva hevert, persze vörös melírcsíkjaim jól látható helyre rendezve. Hogy az i-re feltegyem a pontot füstös sminket viseltem és jobb kezemben hanyagul fogtam a deszkámat. Sehova nem terveztem deszkával menni, de olyan menő, csak nem hagyom már otthon.
-ATYAÉG! Atombrutálul nézel ki!-ugrott a nyakamba.
-Én is szeretlek, de tudod még tervezek egy kicsit élni-célozgattam a szokásosan fojtogató ölelésére.
-Jól van, na! JUSTIN BIEBER KONCIRA MEGYEEEK!-visongott.
Akármilyen szar is lesz a koncert, ezért a látványért megérte.
Hogy lehettem ilyen naiv? És miért nem futottam el fejvesztve, mikor még volt lehetőségem?
10 perc múlva taxiba szálltunk és elindultunk életünk első -és határozottan állítom, hogy az utolsó - Bieber koncertjére. A tömeg óriási volt. Elképzelhetetlen mennyiségű sikoltozó, éneklő, vacogó és mérhetetlen adrenalinnal és izgalommal telt tinilány. Justin nevét ordítozták, énekelték a dalait.
Biztos nagyon érzéketlennek tűnök, de még ebben a környezetben sem ragadt rám sem izgalom, sem jókedv. Sőt egyre nyűgösebb voltam. De hosszú volt még az este, és én álmomban sem gondoltam volna, hogy mi fog történi velem. De ne szaladjunk ennyire előre!
Beálltunk a sorba és 1 kínkeserves óra után bejutottunk az arénába. Al a lehető legközelebb akart férkőzni a színpadhoz, hátha megérintheti Biebert. Hogy valakinek ez legyen a vágya...
Fél óra várakozás után végre megjelent a 'sztár'. Körülöttem a visítozás olyan mértéket öltött, hogy azt hittem kiszakad a dobhártyám. A lányok konkrétan eksztázisba estek a puszta látványától. Körbenéztem, hogy vajon Alnak is ekkora örömöt okoz-e Bieber. De nem láttam sehol...Egyszerűen szuper.
Elindultam valamerre hátha megtalálom, de hamar rájöttem, hogy több ezer, ugyanúgy kinézõ, ordítozó belieber között ez egy lehetetlen feladat. Folyamatosan hívogattam, de azt sem hallottam volna meg, ha felveszi, mert akkora volt a hangzavar. Miután egy 12 éves kislány majdnem fellökött, kimentem a koncertről.
Elegem volt mindenből. Alból, a felelőtlenségéből (mintha én jobb lennék), a tömegből, a hidegből. Konkrétan a világból. És mit tesz ilyenkor egy deszkás? Deszkázik.
A járda csúszós volt, de gyakorlott deszkásként ez nem okozott nagy problémát. Úgy terveztem, hogy ha vége lesz a koncertnek, akkor Al majd felhív, én meg addig szépen, csendesen eldeszkázgatok a környéken. Hát igen...Terveztem.
Hirtelen egy autó fényszórója bukkant fel a semmiből. Keményen a földre estem, a deszkám kicsúszott alólam, én pedig bevertem a fejem.
-Úristen! Jól vagy?-kérdezte egy ijedt hang.
-Bazz, úgy nézek ki?! Elütöttél, te idióta...-kiabáltam, de a szédülés és a tompa, de annál erősebb fájdalom másodpercről másodpercre erősödött.
-Annyira sajnálom!Azonnal beviszlek a kórházba!
-Nincs semmi bajom!-csattantam fel idegesen.
-Dehát tiszta vér a fejed...
-A hajam is?- vágtam közbe idegesen.
Ijedten rámnézett. Kissé megijedt kirohanásomtól, de abban a piallanatban ez egy cseppet sem érdekelt. A hajam sokkal fontosabb.
-Az is-motyogta.
- Véres a hajam?!-rikácsoltam természetellenesen magas hangon.
Rémülten bólintott. Én pedig kiborultam.
-Al meg fog halni, hogy milyen a szerkód! Mármint jó értelemben...-röhögte el kínosan a végét.
Mikor beléptem a házba Alexandra hangját hallottam odafentről.
-Egy másodperc és kész vagyok...-hallottam meg a cipője tompa kopogását a kárpitozott lépcsõfokokon.- És itt is vagyok, mehe...
Ahogy rámnézett elnémult. Mondjuk megértem. Egy fekete, szaggatott ruhát viseltem, fekete harisnyával és tűzvörös Converse-szel. A hajam enyhén kócosan, fél vállamon átdobva hevert, persze vörös melírcsíkjaim jól látható helyre rendezve. Hogy az i-re feltegyem a pontot füstös sminket viseltem és jobb kezemben hanyagul fogtam a deszkámat. Sehova nem terveztem deszkával menni, de olyan menő, csak nem hagyom már otthon.
-ATYAÉG! Atombrutálul nézel ki!-ugrott a nyakamba.
-Én is szeretlek, de tudod még tervezek egy kicsit élni-célozgattam a szokásosan fojtogató ölelésére.
-Jól van, na! JUSTIN BIEBER KONCIRA MEGYEEEK!-visongott.
Akármilyen szar is lesz a koncert, ezért a látványért megérte.
Hogy lehettem ilyen naiv? És miért nem futottam el fejvesztve, mikor még volt lehetőségem?
10 perc múlva taxiba szálltunk és elindultunk életünk első -és határozottan állítom, hogy az utolsó - Bieber koncertjére. A tömeg óriási volt. Elképzelhetetlen mennyiségű sikoltozó, éneklő, vacogó és mérhetetlen adrenalinnal és izgalommal telt tinilány. Justin nevét ordítozták, énekelték a dalait.
Biztos nagyon érzéketlennek tűnök, de még ebben a környezetben sem ragadt rám sem izgalom, sem jókedv. Sőt egyre nyűgösebb voltam. De hosszú volt még az este, és én álmomban sem gondoltam volna, hogy mi fog történi velem. De ne szaladjunk ennyire előre!
Beálltunk a sorba és 1 kínkeserves óra után bejutottunk az arénába. Al a lehető legközelebb akart férkőzni a színpadhoz, hátha megérintheti Biebert. Hogy valakinek ez legyen a vágya...
Fél óra várakozás után végre megjelent a 'sztár'. Körülöttem a visítozás olyan mértéket öltött, hogy azt hittem kiszakad a dobhártyám. A lányok konkrétan eksztázisba estek a puszta látványától. Körbenéztem, hogy vajon Alnak is ekkora örömöt okoz-e Bieber. De nem láttam sehol...Egyszerűen szuper.
Elindultam valamerre hátha megtalálom, de hamar rájöttem, hogy több ezer, ugyanúgy kinézõ, ordítozó belieber között ez egy lehetetlen feladat. Folyamatosan hívogattam, de azt sem hallottam volna meg, ha felveszi, mert akkora volt a hangzavar. Miután egy 12 éves kislány majdnem fellökött, kimentem a koncertről.
Elegem volt mindenből. Alból, a felelőtlenségéből (mintha én jobb lennék), a tömegből, a hidegből. Konkrétan a világból. És mit tesz ilyenkor egy deszkás? Deszkázik.
A járda csúszós volt, de gyakorlott deszkásként ez nem okozott nagy problémát. Úgy terveztem, hogy ha vége lesz a koncertnek, akkor Al majd felhív, én meg addig szépen, csendesen eldeszkázgatok a környéken. Hát igen...Terveztem.
Hirtelen egy autó fényszórója bukkant fel a semmiből. Keményen a földre estem, a deszkám kicsúszott alólam, én pedig bevertem a fejem.
-Úristen! Jól vagy?-kérdezte egy ijedt hang.
-Bazz, úgy nézek ki?! Elütöttél, te idióta...-kiabáltam, de a szédülés és a tompa, de annál erősebb fájdalom másodpercről másodpercre erősödött.
-Annyira sajnálom!Azonnal beviszlek a kórházba!
-Nincs semmi bajom!-csattantam fel idegesen.
-Dehát tiszta vér a fejed...
-A hajam is?- vágtam közbe idegesen.
Ijedten rámnézett. Kissé megijedt kirohanásomtól, de abban a piallanatban ez egy cseppet sem érdekelt. A hajam sokkal fontosabb.
-Az is-motyogta.
- Véres a hajam?!-rikácsoltam természetellenesen magas hangon.
Rémülten bólintott. Én pedig kiborultam.
